Nem, nem változott semmi.

Amúgy most menő firefox skinem van. Safari utánzat.

Most valahogy minden olyan különös. Talán visszakerül minden a rendes kerékvágásba. Sajnálnom kéne azokat akik ezzel a változással kikerülnek az életemből? Komolyan így kéne tennem vagy úgy kéne gondolnom, hogy jobb lesz ez így nekem? Egyátalán ez történik vagy csak én kombinálom túl a dolgokat? Végülis nem változott semmi. Csak beteg voltam és nem tehettem meg dolgokat. Ha nem lettem volna beteg nem így alakult volna. Rendben. Akkor nem történik semmi.

Focizni voltam. Nyertünk. Taps.

Röviden és tömören megfogalmazva: beteg vagyok. Sniff.

Mert én rendelkezem azzal a szabadsággal, hogy meg tegyem azt amit meg kell tennem, annak ellenére hogy előtte megfogadtam, hogy nem fogom.

Tegnap rádöbbentem újfent a tényre, hogy ember vagyok és a többiek is ugyanolyan emberek mint én. Semmivel sem jobbak vagy rosszabbak. Aztán kicsit elszállva léteztem aznap. Próbáltam helyrerakni a tudatot, hogy ember vagyok és feladataim vannak. Feladataim vannak. (Most például az lenne, hogy angolt tanuljak.) Még meg kell próbálnom elfogadnom a tényt, hogy ember vagyok és emiatt kötődök a többi emberhez, annak ellenére, hogy én ezt nem szeretném. Egyedül akarok lenni a világban, nem akarom, hogy hozzám szóljanak és hogy beszéljenek hozzám. Csak létezni és lézengeni akarok letekintve a többiekre. De a probléma az hogy ember vagyok. Amíg ember vagyok addig közöm lesz mindenkihez...

És igen, ma feladtam egy nagy szerelmem, de nem baj. Nem érdekel már semmi. Le akarok feküdni aludni és soha többé fel nem kelni. Álmomba legalább nem sírok. Mindig csak nappal a szobám sarkában a takaró alatt. Írtózom a tudattól hogy valaki megláthat. Ne lásson meg. Nem akarom, hogy közöm legyen az emberekhez. Azt akarom, hogy legyen vége mindennek. Nincs értelme az egésznek.
Elhagyattam, mert elhagytam. Egyedül nem találok vissza, de vissza kell jutnom, mert összeroppanok. Nem bírom. Elég.
Ebből ennyi most elég. Sőt. Sok. Túl sok.
Sok. Sok. Sok.

Kívülálló akarok lenni.

Dögöljek meg ha mégegyszer megteszem. Ámen.

Március 15. Nem tudom most mi folyik Budapesten, nem tudom mit tesznek a nagy "magyarok", akik inkább fasiszták, mint magyarok. Nem is akarom tudni, mert egész egyszerűen nem vagyok hajlandó elrontani ezt a különleges napot ilyenekkel. Elég lesz holnap megtudnom. Bőven elég.
Ez a nap valahogy többet ér mindennél. Különleges nap sok szempontból. Ez volt a második napom Olaszországban és emlékszem, ekkor döbbentem rá, hogy mi is pontosan az, hogy haza.
Nekem is voltak identitás zavaraim melynek keretében el akartam takarodni az országból minél messzebbre, mondván, hogy szar az ország. De akkor ott, rájöttem, hogy kibaszott idegen lenne külföldön. Egész egyszerűen nem tudnék semmit se tenni, mert nekem igenis szükségem van a honfitársaimra, mert a testvéreim. Nem érdekel az sem, hogy ők milyenek, tényleg nem. Még az sem érdekel, hogy tüntetnek ma, én akkor is szeretem őket.
Itt vagyok itthon, ezek között az emberek között. Ide születtem, itt akarok meghalni.

„Mindegy, kik beszélnek hazád nevében. Mindegy az is, mit mondanak azok, akik jogosultnak hiszik magukat, a haza nevében beszélni. Te hallgass hazádra. Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben. Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.”(Márai)

"Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: "Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat." A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontja a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröst ül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.
Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, "szereted"-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te - szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon - inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást.
A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad fi nom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha - férfiasan, kidüllesztett mellel - megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem tör ik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret.
Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered." (Márai)

Most csak szimplán elhatároztam, hogy ha depressziós vagyok akkor nem fogok enni. Éhségbe fogom fojtani a depresszióm, nem kajába. Ha eddig is így tettem volna elfogytam volna.
Azaz nem csak szimplán elhatároztam. Most valahogy minden olyan reménytelen, visszataszító. Nem csak most. Mindig de most, az utóbbi hetekben nagyot fordult a világ. Itthon ülök és egyszer csak elkezdek bőgni, csak érzem hogy csorog le a könny az arcomról és ráeszmélek hogy sírok. Nem értem miért. Úgy érzem, hogy nincs szükségem semmire, de mégis itt nyom belül valami. Valami ami miatt csak bőgni tudok és nem vagyok képes teljes értékű életet élni. Ennek örömére átírtam fészbúkon a képem alatti szöveget. Nem látványos változtatás, csak a jelen időt lecseréltem feltételes módra.  Nekem sokat jelent. Neked semmit. Imádom a tényt, hogy egyedül vagyok és hogy magányos vagyok. Most valahogy nem akarok semmit se. Csak lefeküdni aludni és soha fel nem ébredni. Öleljen meg valaki. Na jó nem kell nekem az se. Én csak repülni szeretnék, vagy egész egyszerűen élni, minden fizikai és mentális korlát nélkül. Élni csak az élet kedvéért, nem azért mert tudod hogy ki kell magadat hajtani azért hogy másoknak jó legyen. Élni szeretnék anélkül hogy valaki hozzámszólna, hogy valaki megölelne, hogy valaki rámnézne. Csak élni önmagamért, azért hogy nekem legyen jó, nem pedig azért hogy másoknak legyen jó, nem azért hogy mások büszkék legyenek rám, semmiképpen sem másokért. Önmagamért, befelé fordulva és kivonulva az egész világból.
Nem szeretnék emberek közé menni. Belefáradtam abba, hogy beszélnem kell, azaz nem beszélnem, fecsegnem kell üres témákról és úgy kell tennem, mint aki élvezi. Nem élvezem. Utálok cuki kis fecserésző kislány lenni aki állandóan vásárol. Nem akarok. El akarok bújni a sarokba és csak olvasni/álmodozni akarok.
Lovagolni szeretnék már. Ha minden jól megy áprilistól járhatok.
Körbenéztem a szobámban és szinte minden második dolog lovas.
Egyik nap volt a tévében Overdose-ról szó. Csak háromszor kezdtem el bőgni a lovak miatt. Mint egy kis óvodás. Lovagolni akarok. Az életem, a mindenem ez. Muszáj. Csak mert kell. KELL.

A kérdőjelet villogó felkiáltó jelre cseréltem.

Lehet, hogy velem van a baj, de ez a nap is agyhalál volt.
Na jó az irodalom csak szimplán oltás volt, mert a nő észrevette, hogy Zsófi rólam másolta a röpit. Látszott, hogy az én dolgozatomat először ötös alával értékelte majd észrevette, hogy ugyanaz mint Zsófié, aki négyest kapott, ezért átjavította az én jegyemet is négyesre. Hát így kaptam meg ebben az évben az első négyesemet irodalomból. Eddig kicsit se nyomta fel a jegyemet azzal, hogy elolvasta a nevem. Nem tudom mivel érdemeltem ki de köszönöm. Kár hogy nem érdekel az irodalom és nem is áll szándékomban mélyrehatóan tanulmányozni egy-egy művet sem.
De a többi óra agyhalál. A legjobban az angol órai 20 perces vontatott listening verte ki a biztosítékot és kb. a második mondatnál aludtam.
Biztos, hogy velem van a baj.

Na az ilyen napok után tudok kirohanni a világból a hajamat tépve. Abszolút nulla az értelme, semmit se tanultam, maximum átéreztem néhány ember életét, ami tanulságos volt de azt kell mondanom hogy nem.
A művészettörténet egyenesen agyhalál volt. 11:03-kor ránéztem az órára és elképedtem, hogy OMG még fél óra. Az iskolában lassan telik az idő és délután meg olyan szinten felgyorsul, hogy követni se lehet. Szemétség.
Röviden és tömören AGYHALÁL.

She is boring.

Do you heard...?

Március egy. Remélem sok újat és jót fogsz nekem hozni. És tanulni szeretnék az életről, nem érdekel hogy milyen áron. Nem érdekel semmi.
Kisemmizve ülnék itt ha nem norbiztam volna, mert a torna és az egyéb testmozgás megfelelő arra hogy továbblépjek és dacosan, nem engedve a világ negatív energiájának folytatom boldogan az életem.
De mennem is kell. A hétvégém a szent tékozlás jegyében telt és a legnagyobb szellemi teljesítményem az volt, hogy leettem a nadrágom.
Az élet szép még akkor is ha nem.

Azt hiszem visszaeső vagyok. Elkezdtem újra a Lead Sails and Paper Anchor-t hallgatni, amit ifi tábor után hagytam abba mondván, hogy csak szimplán nem hiszem el amiről énekel. Emlékszem is még a posztra. De most elővettem, mert kibaszottul igaz amit énekel és utálom, hogy igaza van.
No one cares, no one listens anymore...
De nem is akarom, hogy meghallgassanak, nem értenének meg mert nem akarom, hogy megértsenek. Nem kell nekem senki, még csak élni sem akarok, mert meghalni sokkalta egyszerűbb, mint élni. Az élet nehéz, nekem túlságosan nehéz. Egy apró fuvallat fellök és összetör, mert ilyen kibaszott érzékeny és gyenge vagyok. De a legszebb az az egészben, hogy más nyomora jobban fáj mint a sajátom. Ettől vagyok a legjobban kiakadva. Miért? Miért nem elég nekem a saját életem, miért kell még mások problémáin is ugyanígy görcsölnöm és bőgnöm?
Most azt mondom, hogy elég. Mindenből elég, kiöntök ide mindent és végre átveheti a helyét az Üresség, igen a nagybetűs Üresség. Elég. Most ide ki mindent, amiről soha sem beszélek, mert amik a legjobban fájnak arról csak egész egyszerűen nem beszélek. A valódi fájdalom néma és belülről emészt fel. Még blogba se posztolsz róla csak rág mint az öreg bútorokat a szú.
Hazajöttem és képtelen vagyok bármit is tenni. Csak itt ülök és zabálok. Meg bőgök azon, hogy az életben semmire sem fogom vinni. Túl figyelmetlen, felületes és türelmetlen vagyok mindenhez, az egész élethez, életemhez. Mert mindenkinek kellenek hatalmas defektek, hát az enyémek ezek. Basszátok meg. Köszönöm.
Riposi in pace. <3

Most kezdek el érdemben tanulni és közben Vámpírok bálját hallgatok, amit Anikótól kaptam kölcsön, mert szombaton megbeszéltük az összes színházas dolgunkat. Ami nagyjából az állt hogy én panaszkodtam hogy mennyi mindent meg szeretnék nézni, ő meg mindegyiknél mondta, hogy hát igen én már láttam és nagyon jó. Vígasztalásul elhozta nekem a cd. De most nyomás tanulni. Holnap csak három dolgozatot írok és ez így nem vicces. Bár mindegyiket tudom de azért még egyszer átolvasom a biztonság kedvéért.

Most így hallgatva olyan dezsávűm lett...

Rossz érzés az, hogy kiteszed valakiért a lelked és semmi. Mintha nem is csináltál volna semmit... Rossz, hogy nem veszik észre az igyekezetet, hogy teljesíteni akarok és megfelelni, hogy segíteni. Rossz.
De nem érdekel. Folytatom.
Dögöljek belé.

"Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." (2Kor12:9)

Poszt a tegnap estéről, a benyomásokról. Poszt az élet és a barátságok értelméről. Poszt a skizofrén személyiségeimről, tulajdonságaikról és végezetül poszt rólam, aki ordít, hogy emberek ez így nem vezet sehová, de nem hallja meg senki. Pár mondat erejéig leteszek a tudatos mesterkéltségemről és megpróbálok őszinte lenni, hozzád és önmagamhoz. Elsősorban önmagamhoz. Nem ígérem, hogy mindent leírok, mert nem fogok, de amit leírok az őszinte lesz. Biztosan lesz sok rész amit megtartok önmagamnak, mert egyszerűen csak ellenkezne a természetemmel ha mindent kiteregetnék magamról. Az nem az én formám.
Tudod, tegnap voltam színházban az osztály egy kicsi részével és Dzsungel Könyvét néztünk. Szeretem, szerettem a tényt, hogy olyanokkal beszélhettem a szünetben akivel amúgy nem. A darabért odavagyok, mindig felülírja bennem a véleményemet az emberekről és az emberi természetről. Szeretem mert objektív képet ad a világunkról. Azaz, már abban sem vagyok biztos, hogy valóban van egy ilyen rejtett üzenete, ugyanis ezt senki sem értelmezte így a környezetemben. Sőt. Titkon még hülyének is néznek. De nem érdekel.
Sokat változtam. Azaz hogy pontosabban fogalmazzak megjelent még egy személyiség, még egy arc. Egyszer az egyiket veszem elő, máskor a másikat, annak függvényében, hogy melyikkel érhetek el jobb eredményt.
Az első. Az első az amelyik értelemszerűen a jobb, a határozott, az öntudatos, a komoly, a józan, aki két lábbal áll a földön. A személyiség akitől mindenki elájul, hogy milyen szuperérett, szuperokos, szuperművészi, szuperelvont, szupertitokzatos. Ez az a személyiség ami menekül a másik elől, ami nem hagy élni, ami nyomaszt éjjel-nappal, de leginkább akkor amikor a másik van a középpontban. Tudja, hogy a másik nem jó, de tudja azt is hogy anélkül nem igazán úszna meg egy idegösszeomlást.
A második. Ez keletkezett később, mintegy válasz a külső ingerekre. Ez felfog mindent, ez a védelem. Azt hiszem ezért ismernek félre sokan, ha nem mindenki. Ez az agyatlan, a vihorászós, a szemtelen, a gyermeki énem. Nem szeretem. Le akarom vetni magamról és kivágni az első kukába, ami szembejön velem. De nem tehetem. Most hogy végre ilyen emberek vannak körülöttem, egész egyszerűen nem tehetem meg. Egyenesbe jött minden(?), egy picit élvezni akarom a tényt, hogy jól érzem magam a bőrömben.
Nem, ne érts félre, nem vagyok boldogtalan. Boldog vagyok, maximum befelé boldog, de mindig boldog. De most úgy érzem, hogy ez a másodlagos tudat végre kompatibilis a világgal. De igazából el is szomorít a tény, hogy egy ilyen személyiséggel fogadnak el csak. Lényegtelen. Mindjárt vége az egésznek és nem fog semmit se számítani.
De pozitív irányba is változtam. Azaz még nem tudom eldönteni, hogy ez valóban jó-e de a bölcs emberek azt mondanák, hogy igen. Én nem vagyok az, nem tudom eldönteni.
Régebben nem tudtam értelmezni azt, hogy mi az, hogy valaki lemond az igazáról vagy úgy ámblokk feladja magát a másikért. Gyávaságnak tartottam. Mára eljutottam odáig, hogy nem tartom annak és ahányszor észreveszem, hogy más megtudja ezt tenni dühös leszek magamra, hogy én miért vagyok képtelen még kis dolgokban is hagyni a másikat. Vagy ha hagyom is akkor mindig támadnak gyilkos gondolataim és fel kell velük vennem a harcot. Csak szimplán nem engedhetem, hogy a méreg vegye át az irányítást. A magyar nyelv kifejező. Vicces, hogy a dühös és a mérges rokonértelmű szó. Méreg. Nem akarom mérgezni az életem. Szeretni akarok. Még azt is akit nem lehet. Szeretni akarok úgyis ha nem szeretnek engem, csak szeretni. Szeretni szelíden és egészen mellékesen. Szeretni azt a barátot, aki elárult, aki miatt eddig eljutottam. Szeretni. Mert ha már a barátommá fogadtam, azzal együtt elfogadtam és megbocsátottam neki az összes hibáját, botlását. De piszok nehéz megbocsátani egy barátnak, talán a legnehezebb vállalkozás az életben. Majdnem belepusztultam. Emberi lényemnél fogva képtelen vagyok továbblépni és fátylat teríteni a múltra. Érezni akarom a bosszút, tudni akarom hogy ő is keresztül ment azon amin én. Aztán a következő másodpercben bőgve rohannék egy sarokba mert rámzuhanna a tudat, hogy valaki szenved. Ráadásul miattam. Ez a leghalálosabb. De elég. Túl sok volt ez, fáj a fejem, beteg vagyok, elegem van a tényből, hogy élek, hogy embernek születtem és hogy vállalnom kell mindent. Valahogy most csak befesteném a hajamat feketére felírnám magamra, hogy "belehalt a ténybe hogy létezik" és felvágnám az ereimet...